6. rész – Baljós előjelek

Hamarabb visszaértem az intézetbe, mint vártam. Siettem, mert el akartam kerülni a járókelők azon kérdéseit, amelyek a sebemre irányultak. Ilyen sebet nem szerez akárhol az ember, nem tudtam volna megfelelő magyarázatot.

A professzort viszont már nem tudtam elkerülni. Az intézet előszobájában futottam össze vele.

- Veled meg mi történt? – kérdezte, amint meglátta felhasított arcomat.

- Összetűzésbe kerültem egy „régi barátommal” – feleltem némi habozás után.

- Ezt meg hogy érted?

Minden részletre kiterjedően elmeséltem neki találkozásomat a vadásszal. Miután beszámolóm végére értem, aggódó arccal nézett rám.

- Mit csináltál a vadász holttestével? – kérdezte.

Megdermedtem.

- Semmit – mondtam elakadó lélegzettel. – Otthagytam.

Akkor gyorsan menj vissza, és csinálj vele valamit! Ha erre fény derül, hatalmas felfordulás lesz itt.

Lélekszakadva rohantam vissza a vadásszal vívott harcom helyszínére – hiába. Amikor megérkeztem, a park teljesen kihalt volt. Valaki megelőzött, és elvitte a vadász holttestét, hiába kutattam át az egész környéket, nem találtam.

Csalódottan és szorongva indultam el újra az intézet felé, ahol első dolgom volt, hogy megkeressem a professzort. Már késő délután volt, mire visszaértem.

- Sikerült elrejteni a holttestet? – kérdezte a professzor.

- Nem. Valaki megelőzött.

Nem szólt semmit, de sejtettem, mire gondol. Ha ez az ügy kitudódik, pár napon belül mindenki erről fog beszélgetni. Hatalmas meggondolatlanság volt részemről, hogy otthagytam a vadászt fényes nappal egy park közepén. Mivel a professzor még mindig nem mondott semmit, én szólaltam meg.

- Ez címlapra fog kerülni. Már látom is a főcímet: „Földönkívüli szörnyek járnak köztünk!” – elmosolyodtam. – Már csak az a kis bökkenő, hogy ezek a vadászok nem köztünk járnak. Hanem a fejünk fölött.

- Tessék?

- A magasból figyelik a prédájukat. Az Andromedán, ahol először találkoztam velük, fáról fára ugráltak, így közlekedtek. Számukra a város egy ugyanolyan betondzsungel. A házak a fák.

A professzor egy ideig nem szólt semmit, de végül a tanácstalanságtól kétségbeesetten felkiáltott.

- De ennek semmi értelme! Minek ugrálnak a fákon?

- Mert így nehéz őket észrevenni. Főleg, ha bekapcsolják az álcázó berendezésüket.

- Igen, emlékszem. Beszéltél már róla.

Már késő volt, így elindultam a szobámba. Útközben elhaladtam a konyha előtt, és véletlenül meghallottam, amint Scott a híreket hallgatja. Miután az első pár szó érdekesnek tűnt, megálltam az ajtóban.

-… A minap a rendőrök egy eddig ismeretlen életforma egyik tagjának holttestét találták meg Bayville-ben, egy amerikai kisvárosban, amely eddig is sokat hallatott magáról az ott zajló felettébb különös események miatt – mondta egy nő, minden bizonnyal a hírolvasó a mutánstevékenységekre utalva. - A lény halálát minden kétséget kizárólag egy, a gyomrába fúródott kés vagy egyéb hegyes tárgy okozta. Az elnök kivételes ülést hívott össze a felmerült probléma megoldása végett, ahol néhány, idáig állami titoknak nyilvánított tényt is nyilvánosságra hozott.

- Rettentően sajnálatos módon nem ez az első ilyen lény, aki a Földre tévedt – kezdte beszédét az elnök. – Eddig ez a harmadik példány ebből a fajból, amit jelentettek, de az első, amit meg is találtak. Az első ilyen lényt néhány éve Dél-Amerika esőerdeiben sikerült a helyi katonaságnak ártalmatlanná tennie, hatalmas veszteségek árán. A legalább tízfős osztagból egy ember, az osztag parancsnoka élte túl a végzetes találkozást. A parancsnok információi szerint ezek a lények roppant veszélyesek, láthatatlanok és vérszomjasak. Pár évvel később egy másik példány rendezett vérfürdőt Los Angelesben, őt egy rendőr terítette le. Aggodalomra viszont semmi ok, úgy tűnik, hamarosan megtaláljuk a módját, hogy megvédjük magunkat velük szemben. Tudósainknak sikerült egy ismeretlen eredetű adást fogniuk, amit egy, tőlünk elég távol lévő bolygóról sugároznak. A második lény felbukkanása után azonnal felkészítettünk egy kutatócsoportot, és útnak indítottuk őket azzal a megbízással, hogy találják meg az adás forrását, és hozzanak vissza bármilyen élőlényt, amivel útjuk során találkoznak, hogy tudósaink tanulmányozhassák azokat. Reményeink szerint, ha kutatócsoportunk sikerrel jár, az emberiség olyan szövetségesekre tesz szert, akik képesek megvédeni minket ezektől a veszélyes szörnyektől.

- Elnök úr! – kiáltott egy újságíró. – Mégis, miből áll ez az adás?

- Az adást tizenkét másodpercenként ismétlődő sípolások alkotják. Még nem sikerült megtudnunk a tartalmát.

Ez már sok volt, gyorsan továbbindultam a szobám felé. Nem vígasztalt meg a hír, hogy az elnök az űrből várja a segítséget a vadászok ellen, főleg ha az adást azok küldték, akikre gondoltam. Egyik előző életemben hallottam óriásokról, akik a tizenkét másodpercenként ismétlődő sípolást figyelmeztetésként vagy vészjelzésként használják. Azt pedig biztosan tudtam, hogy amivel azok az óriások nem bírnak, az az emberekre nézve is hatalmas veszélyt jelent.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Lassan a vadász is kezdett felébredni bennem, ami elsősorban abban mutatkozott meg, hogy heti két óra alvással meg voltam elégedve. Egy igazi vadász szinte sosem alszik, mint ahogy egy bogárnak sincs szüksége levegőre. Én viszont nem voltam sem igazi vadász, sem igazi bogár, így ha csak minimálisan is, de szükségem volt alvásra, élelemre, levegőre. Az éjszakát az erkélyen töltöttem. Miközben a csillagokat figyeltem, elkezdtem töprengeni a múltamon. Nem tudtam, miért, de úgy éreztem, valamit nem mondtam el a professzornak. Valami azt súgta, nem egyszerűen tanulni küldtek el a szüleim, amikor először elhagytam szülőbolygómat, az Aurorát.