Elég nehéz volt megoldani az edzéses dolgot,ugyanis Jean hallanni sem akart róla,hogy megint velem legyen párban.Bármivel próbálkoztam.A végén már meg sem hallgatott.

Aztán szerencsém volt..Farkas kíváncsi volt szerintem,hogy máskor is olyan bénák vagyunk-e együtt,vagy csak a múltkori volt olyan különleges alkalom.Jean-re vigyorogtam,de ő fájdalamasan felnyögött,mintha leprás lennék vagy ilyesmi.

Elkezdtük az edzést.Minden porcikámmal azt kívántam,bárcsak Jean valami nagyobb bajba kerülne,hogy meg tudjam menteni.És szerencsém volt.Jean éppen rám szólt,hogy szedjem a lábam,mert soha nem fogunk célba érni,mikor egy robotkar felemelte őt.Gyorsan blokkoltam az erejét,hogy ne tudjon semmit se csinálni.

-Nem kell segítened!Csak baj lenne belőle!

-Nem is szándékoztam.

Csak álltam ott és néztem rá,mintha azt mondanám,hogy lehetsz ennyire béna,hogy még innen sem tudsz kiszabadulni.Már majdnem leültem a földre unalmamban.

-Nem segítek neked...

-Nem is kell...egy szóval sem mondtam,hogy kell a segítséged!

Ahogy ezt kimondta hatalmas fájdalom ült ki az arcára,és azt krákogta:

-Árnyéklány,légyszi szabadíts ki innen!

-Igen!-kiáltottam boldogan.

Odateleportáltam Jean-hez,és kiteleportáltam a kar szorításából és a földre érkeztünk.

-Köszi!-mondta és megölelt.

-Nincs mit-mondtam én és visszaöleltem.

-Ne haragudj,hogy annyira kiakadtam!Elhiszem,hogy csak Kitty-t akartad megleckéztetni....és nagyon jól áll a vörös haj!És mióta van kontaktlencséd?

-Nem olyan régóta...de te észre se vetted,mert nem is figyeltél rám...

-Hát nem.DE most olyanok vagyunk,mintha ikrek lennénk!

-Hát azért annyira nem,de a hajunk és a sezmünk nagyon sokban hasonlít.

Egyszerre nevettük el magunkat,majd mindkettőnket beteleportáltam a célba.

×××

Másnap mikor felkeltem nagyon boldog voltam.Végre minden rendben..újra!Lefutottam a lépcsőn,boldogan ültem le Kitty mellé a székre és még a suli is sokkal elviselhetőbb volt,mint az elmúlt időszakban bármikor.