Az éjszaka részemről véget érni nem akaró elmélkedéssel telt. Megpróbáltam a folyamatosan feltörő emlékfoszlányokból újra összerakni a múltamat, de a rengeteg lyukat mégsem sikerült befoltozni.

Emlékezetemben újra lejátszódott Ciklon visszatérése, amikor a professzor úgy határozott, a „Hibrid” fedőnevet adja nekem. Talán csak véletlen, de ezt a nevet egy előző életemben már kitaláltam, bár nem használtam soha.

A következő gondolatom már a Duncannel történt összetűzésem volt. Most, hogy tiszta fejjel újra végiggondoltam az egészet, nem ismertem magamra. Valójában én provokáltam ki Duncantől, hogy megpróbáljon megütni, ami egész addigi életemben egyszer sem fordult elő. Az egyetlen elfogadható magyarázatnak valamelyik eddig visszafogott ösztönt tartottam, ami olyan hirtelen ébredt fel, hogy pár percig nem voltam önmagam.

Az éjszaka utolsó órájában utolsóként a vadásszal folytatott küzdelmemen gondolkodtam. Azok a lények azóta vadásztak rám, amióta megtudták, hogy a Földön vagyok, és önvédelemből megöltem egyet közülük.

Időközben visszatért előző énem kitűnő időérzéke, így pontosan reggel hatkor kimentem a szobámból, és lementem az étkezőbe. Elkezdtem összeütni magamnak valami kis reggelit, amikor a professzor begurult a konyhába.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Jó reggelt! – köszönt vissza.

- Hogy van ma reggel?

- Én jól, és te? Nem tudtál aludni? – kérdezte, majd kérdő tekintetemet látva folytatta. – Lehet, hogy el tudod rejteni előlem a gondolataidat, de azt azért éreztem, hogy nem aludtál az éjjel.

- Vagy úgy – mondtam. – Tudtam volna aludni, de volt hozzá kedvem.

- Én úgy tudtam, hogy ez nem attól függ, van-e hozzá kedved vagy sem…

- Mivel részben vadász vagyok, nincs szükségem sok alvásra. De nem vagyok teljesen vadász, így egy kevés néha nekem is kell.

- Mégis mennyi ez a „kevés”?

- Hetente két óra, de azt is éberen. Akkor is inkább csak pihentetem a szemem, egyáltalán nem alszom mélyen.

- Milyennek találod az iskolát?

- Eddig nem rossz, bár szerintem erről még korai beszélni. Egyedül az a Duncan tűnik fenyegetőnek. Mintha tudná, hogy emberfeletti erőm van…

- A mutánsok élete mindig nehéz. A többi ember fél tőlünk, mert szerintük jobbak vagyunk. Nem ismernek minket, mégis szörnyetegnek tartanak bennünket.

- Nem szeretem ezt a „mutáns” elnevezést. Valahogy bántja a fülemet…

- Egyikünk sem szereti, de meg kell tanulnunk együtt élni vele.

Aznap többek között egy testnevelés óra tarkította az órarendemet, amit akkor még szívesen kitöröltem volna. Még jól emlékeztem rá, hogy az erőm nélkül milyen rossz voltam tesiből.

Scott és Jean meg akarták nézni, hogy szerepelek az órán, mivel nekik már nem volt több órájuk. Hiába próbáltam meggyőzni őket, hogy teljesen felesleges, hajthatatlanok voltak.

Az óra végül kellemes meglepetéseket okozott. Első óra címen év elejei felméréseket végeztünk 100 méteres futásban, magas-, illetve távolugrásban. Nem tudtam elhinni, de kimagaslóan én voltam a legjobb. Az óra végén a tanárnak még volt annyi, hogy kisebb előadást tartson a tanítás utáni lehetőségekről:

- Többféle sportolási lehetőséget tudunk nyújtani számotokra, – mondta. – többek között foci és kosárlabda, de még akár vívni is lehetne, bár azt alig-alig választják a diákok, mert szerintük balesetveszélyes. Bővebb leírást a tanárim ajtaján találhattok, ott az összes sportszakkör ki van írva, ott engem is mindig megtaláltok.

Óra után magam sem tudtam volna megmondani, miért, de felkerestem a tanárt. Érdeklődtem a vívással kapcsoltban, és érdekes dolgokat tudtam meg:

- Jelenleg még a megszokott vívótőröket és védőruhát használják ebben a sportágban – mondta a tanár, miközben a kezembe adott egy tőrt, hogy érezzem, milyen a fogása. – Hamarosan viszont az egész rendszer gyökerestől megváltozik. Ősréginek tűnő ereklyéket találtak valahol itt, Amerikában. Olyanokat, amik valami markolatnak tűntek. Később kiderült, hogy olyan kardok, amik izzó fénysugarat használnak pengeként. Képesek több színben pompázni, pehelykönnyűek és nagyon komoly sebeket képesek okozni. Azóta már sikerült lemásolni a felépítésüket, és megkezdték a sorozatgyártást, miközben egy olyan védőfelszerelés is tesztelés alatt van, amely nem gátolja a vívó felek mozgását, mégis elég erős ahhoz, hogy kibírja a fegyver erejét. Így a küzdelmek sokkal mozgalmasabbak és izgalmasabbak lesznek.

Miután megkértem a tanárt, hogy a jövőben is tájékoztasson az új vívás fejleményeiről, elindultam vissza az intézetbe. Scott és Jean nem vártak meg óra után, de nem bántam.

Mikor visszaértem az intézetbe, Scott és Jean a könyvtárban beszélgettek a professzorral. Biztos a tesiórán nyújtott teljesítményemről volt szó.

- Gyere be! – invitált a professzor, amikor meglátott az ajtóban. – Jó hírem van. Sikerült kapcsolatba lépnem Farkassal. Ő is egy regeneráló erővel bíró mutáns akárcsak te. Holnap este érkezik, és kész akár szombaton edzéseket tartani.

- Kitűnő – mondtam. – Én viszont most felmennék, megcsinálom a leckémet.

- Menj csak.

Az éjszakát szintén az erkélyen töltöttem. A tesitanár szavai végre elvezettek egy olyan kérdés válaszához, ami már napok óta megfogalmazódott bennem. Az a férfi, akit abban az álmomban láttam, amikor megérkeztem, valójában egy jedi volt. Akkoriban a Föld még néptelen volt, újonnan született bolygó, mégis léteztek emberek, bár távoli rendszerekben, sokkal több tudással. Ezeket a rendszereket kellett volna jediként védelmeznem, de kiképzésem utolsó napjaiban elveszítettem az egész családomat abban a bizonyos incidensben, amikor én is majdnem odavesztem. Attól kezdve fortyogott bennem a düh és a gyűlölet a bogarak miatt, azért végül nem lehettem jedi. A jedik fegyverének, a fénykardnak a forgatását viszont mesteri szinten elsajátítottam, ezzel emelkedve ki a tanoncok közül. Az új vívófegyver egy ilyen fénykard volt.