A telefonom csörgése ébresztett fel a nagyon mély álmomból. De sajnos nem csak engem, hanem Kitty-t is.

-Igen? – szóltam bele álmosan.

- Miss McHugh? Itt az Egyesül Államok elnöke beszél!

-Jaj, jó reggelt uram! – élénkültem fel.

-Reggel? Már délután egy óra van!

-Nagyon sajnálom, uram, de mint maga is tudja, nagyon hosszú volt az éjszakánk.

-Semmi gond. Csak szólni akartam, hogy kapják össze magukat, délután három órakor sajtótájékoztató a Fehér Házban! Magukért küldök egy limuzint fél háromra! Kellemes napot!

-De… viszlát! – válaszoltam a süket kagylónak.

- Ki volt az az idióta, aki felkeltett minket hajnalok hajnalán? – nyöszörögte Kitty a párnája mélyéről.

-Nos, először is, az elnök volt! Másodszor pedig, már délután egy óra van. És azt mondta, hogy sajtótájékoztatót kell tartanunk három órakor! – kiáltottam ki a fürdőből, miközben megpróbáltam elfogadható frizurát varázsolni magamnak.

- Még egyet? – kiáltott vissza Kitty, és felrángatta a pólóját.

- Miért nem olyan képességgel áldott meg a sors, hogy mindig tökéletes a frizurám és sminkem? – mondtam mérgesen, még mindig a hajammal szenvedve.

Kitty nevetett, de a következő pillanatban már ki is kapta a kezemből fésűt.

- És Kurt-nek ki fog szólni? – kérdezte aztán.

-Majd én átteleportálok hozzá. Érdekes, úgy emlékszek, hogy itt aludt el a kanapén. Ami azt jelenti, hogy már eszik. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy nem kell neki szólni, hogy keljen fel.

Kitty szemrehányóan nézett rám.

-Jól van, jól van! Megyek és szólok neki!

Kinyújtottam a nyelvem Kitty-re, majd átteleportáltam Kurt szobájába.

-Kurt? Itt vagy? – kérdeztem.

Semmi válasz.

-Kurt!! – kiáltottam.

Még mindig semmi.

-Kurt, légy szíves ez nem jó vicc! Gyere elő!

És még mindig csak semmi.

-Kurt, ha most nem jössz elő, nagyon meg foglak verni! – ordítottam.

És megint csak semmi.

-Biztos már előjöttél volna, ha itt lennél – gondolkoztam hangosan – Vagyis nem vagy itt. De akkor hol vagy? Hova mennék, ha Kurt lennék? Lássuk csak, kajálni… aztán kajálni. És ha már teleettem magam, akkor valószínűleg kajálni.

-Bebe, te meg mit keresel itt? – hallottam a hátam mögül Kurt hangját.

-És te hol voltál?

-Elmentem hamburgerezni…

-Tudtam én! Na figyelj! Az van, hogy az elnök telefonált körülbelül tíz perce, hogy délután háromkor sajtótájékoztatót akar tartani!

-Még egyet?

-Kitty is ezt kérdezte. És igen, még egyet. Megyek Kitty-vel kajálni. Gondolom te már nem vagy éhes.

-Viccelsz? Mindjárt éhen halok.

-Akkor gyere te is! – kiáltottam a folyósóról.

Öt perccel később, már a liftben álldotáltunk és mentünk lefelé az étterem felé.

-Mit gondoltok, hogy fognak minket fogadni az emberek? – kérdeztem a padlót nézve.

-Passz – felelte kórusban Kitty és Kurt.

Mikor aztán beléptünk az étterembe, mindenre számítottunk, csak arra nem, ami fogadott minket. Az emberek egy pillanatig elnémultak, majd valaki elkezdett tapsolni és végül már szinte mindenki tapsolt és ujjongott. Voltak olyanok is, akik autogramot kértek tőlünk a szalvétájukra meg hasonlók.

-Ezt nem hiszem el! – mondtam boldogan, miután egy anyuka lefényképezett engem a kislányával – Sztárok vagyunk!

 ***

Fél háromkor aztán a beígért módon jött értünk a limuzin, ami elvitt minket a Fehér Házba. Ott aztán kisminkeltek minket normálisan, megcsinálták a hajunkat meg hasonlók. És háromkor aztán már készen is álltunk. Miközben ott ültem az elnök jobb oldalán, rájöttem, hogy egy sajtótájékoztató nem olyan jó buli, mint a tévében meg a moziban látni. Mindenki belevakuzik a szemedbe, a riporterek pedig idióta kérdéseket tesznek fel. Mikor végeztünk még készítettek rólunk néhány képet. Az elnökkel, az elnök nélkül. Az egész hercehurcának délután 5-re lett vége. És akkor még a professzor is telefonált.

-Gondolom, szeretnétek már hazajönni – mondta.

-Igen, uram. Tudja, nagyon fárasztó ez az egész dolog – feleltem – Bele sem gondoltam, mikor elhatároztam, hogy ezt fogom tenni.

-Rendben. Logan holnap reggel megy értetek! Addig is aludjátok ki magatokat!

- Meglesz, professzor, meglesz – válaszoltam álmosan.