1. rész - A megérkezés

Nem tartom magam mutánsnak. Bár sokszor mondták, hogy az vagyok, sosem tartottam magam felsőbbrendűnek más embereknél. Igaz, hogy emberfeletti erők birtokában jöttem a világra, sosem gondolkodtam rajta, hogy ezeket az erőket mások kizsákmányolására, megfenyegetésére használjam. Amikor sok évszázada megszülettem egy távoli, Aurora nevű bolygón, nem sok időbe telt, hogy rájöjjek: kivételes regeneráló és reinkarnáló erővel rendelkezem. Ezen kívül némileg erősebb, gyorsabb, ügyesebb voltam a többi embernél, valamint az agyam magnószalagként működött: első hallásra megragadt bennem minden. Később, hosszú életem során képes lettem felvenni két földönkívüli élőlény külső és belső jellegzetességeit. Egyikük egy bolygóközi vadász, aki hatalmas fegyverarzenáljával, egyedi álcázófelszerelésével és hatalmas fizikai erejével a bolygók közt ingázik, és sportból vadászik a minél nagyobb zsákmányaira. A másik ennek a vadásznak a legnagyobb prédája, egy fekete rovar, aki nem sportból, hanem élelemszerzés és szaporodás céljából öl, fizikai ereje alig marad el a vadászétól, kivételes gyorsaságával, akrobatikus ügyességével, tökéletesre finomult szaglásával és féktelen agressziójával rászolgált a „világegyetem egyik legveszélyesebb élőlénye” címre. Kilökhető, fogsorban végződő nyelve, csontosan szegmentált farka, sőt, saját teste is halálos fegyver, mivel pedig nincs szüksége levegőre, amit belélegezhet, ő a legnagyobb túlélő. Lehet, hogy a születésemtől fogva birtokolt erőktől semmi félnivalóm nem volt, amikor valamelyik lény bármely jellegzetességét magamra öltöm, tulajdonképp az egész lényem megváltozik, de már elég sok ideje élek így, megtanultam uralni az átváltozással járó gyilkos ösztönöket, és el tudom rejteni a nem kívánt részleteket.

Bár amikor reinkarnáló erőm segítségével újra megszületek, már 5-6 éves koromtól tudatában vagyok képességeimnek és azok határaival, egyszer mégsem így történt. 16 évig semmit sem tudtam a múltamról és képességeimről, ekkor azonban egy sajnálatos baleset teljesen felforgatta az életemet.

Családommal, akiket később már csak nevelőszüleimként emlegettem, Olaszországban töltöttünk egy kifejezetten kellemes hetet. Amikor hazafelé tartottunk, egy olyan utat választottunk az útra, amelyet a tengermosta sziklákba vájtak. Gyönyörködtünk a tenger szépségeiben, egészen addig, amíg az egyik beláthatatlan kanyarban szabálytalanul előző teherautó szemből nekünk jött. A karambol hatalmas volt, mind súlyos sérüléseket szenvedtünk. Ráadásul az autónk az ütközéstől eldeformálódott, nem lehetett kinyitni az ajtókat. A baleset közben meggyulladt a teherautó egyik hátsó tengelye, a tűz pedig nagyon gyorsan terjedni kezdett az üzemanyagtartályok felé. Az utolsó pillanatokban ki tudtam hámozni magam az egyik ablakon, de nem jutottam messzire. A teherautó hatalmasat robbant, nem értem ki a robbanás hatótávjából, az ereje lesodort a szikláról, beleestem a tengerbe. A sós víz elviselhetetlenül marta a sebeimet, ugyanakkor „felébredt” egy-két képességem. Hirtelen azon lepődtem meg, hogy nem fulladtam meg. A bogár tulajdonsága, miszerint nincs szüksége belélegzendő levegőre, megmentette az életemet. Bár szörnyű állapotban voltam, minden maradék erőmet felhasználva úszni kezdtem a part felé. Szerencsémre volt a közelben egy úszásra kijelölt partszakasz, ahol végül is kijutottam a partra. Amint újra szárazon voltam, elájultam a hatalmas megerőltetéstől. Még hallottam néhány beszédfoszlányt magam körül, de a hangok hirtelen elnémultak és különös álom szállt rám.

Érdekes, sőt, ijesztő dolgokat láttam álmomban. Először egy addig ismeretlen városban láttam egy embert. Utána újabb kép következett. A város szinte romokban. A házak még álltak, de sehol egy árva lélek nem volt. Újabb kép. Mintha az egyik házban lettem volna, miközben „farkasszemet nézek” a legvisszataszítóbb lénnyel, akit valaha láttam. Leginkább egy teljesen fekete rovarra lehetne hasonlítani, aki tőlem alig tíz centiméterre csüngött a plafonról. Fején nem láttam se szemeket, se füleket, se orrot, csak egy szájat, amiből megállás nélkül ömlött a nyála. Koponyája sima volt, hátrafelé megnyúlt. Még egy kép. Egy dzsungelben találtam magam, mellettem pedig egy újabb teremtmény állt. Két és fél méter magas volt, testfelépítése nagyon hasonlított az emberéhez. Bőre fakósárga volt, tele foszforeszkáló, zöld horzsolásokkal. Ruházata szegényes, arcát bronzszínű maszk fedte. Újabb kép. Újra szemben álltam a fekete lénnyel, akinek ezúttal nyitva volt a szája. Belül újabb állkapocs jelent meg, majd egy nyelvszerű képződmény végén kicsapódott a lény szájából, amire felriadtam.

Egy kórházban voltam. Nyilván idehoztak, miután elájultam a parton. Külön szobát kaptam, ami lehet, hogy kicsi volt, de annál praktikusabb. Csak egy ágy volt, de nagyon kényelmes, mellette egy éjjeliszekrény, vele szemben pedig egy kisebb méretű televízió. Világos színű csempék fedték a plafont, a padlót és a falakat. Mivel rajtam kívül nem volt senki a szobában, megpróbáltam felidézni az álmot, amiből az imént felriadtam. Furcsa volt. Nagyon furcsa. Meg mertem volna esküdni, hogy láttam már valahol azt a várost, azt az embert, sőt, azokat a lényeket is, de nem emlékeztem, hol találkozhattam velük.

Nem tudtam sokáig töprengeni, hamarosan egy orvos lépett be a szobába.

- Jobban van? - kérdezte.

- Azt hiszem igen - feleltem. - Hol vagyok?

- Egy ravennai kórházban - mondta. - Idehozták, miután összeesett a parton.

- Igen, emlékszem. Ütköztünk egy teherautóval és beleestem a vízbe.

- Nagyon súlyos sérüléseket szerzett. Mi is csodálkozunk, hogy egyáltalán még él.

- Nyugodtan elhiheti, én is.

- A legérdekesebbnek a jobb alkarján lévő heget találtuk. Többen is hallották, hogy valami felrobbanhatott az egyik part menti úton. Feltevéseink szerint magát ez lökhette be a vízbe. Belefúródott valami a karjába a robbanás során?

- Nem - mondtam hitetlenkedve. - Milyen hegről beszél?

- Nem is tud róla? A jobb alkarján egy érdekes forradást találtunk - miközben beszélt, ránéztem a jobb kezemre. Igaza volt. Az alkarom belső felén jól kivehető volt két félkör alakú, recézett aljukkal egymás felé néző sebhely. - Így csak akkor sérül meg egy ember, ha valami belefúródik a testébe. Én csak tudom, hiszen orvos vagyok.

Értetlenül meredtem a hegre. Tisztán emlékeztem, hogy addig nem volt ott. Ahogy egyre csak vizsgáltam, hirtelen eszembe ötlött: a formája majdnem teljesen megegyezett az álmomban látott fekete rovar belső állkapcsának mintájával. ’De hogy lehetséges ez?’ - gondoltam. - ’Annak a lénynek irtózatos sebességgel csapódott ki a belső állkapcsa’ - újra felidéztem a rettenetes álmot. - ’Mindazonáltal lehet, hogy elég gyors voltam ahhoz, hogy magam elé kapjam a karom? Ugyan már, nevetséges.’

Az orvos csak jóval később folytatta.

- Majdnem elfelejtettem… Látogatója érkezett.

Meglepetésemben még a különös hegről is megfeledkeztem. Egy teljesen idegen országban nyaraltunk, hogy lehet nekem látogatóm? Felé fordultam.

- Látogatóm?

- Igen. Valami baj van vele?

- Olaszország egy teljesen idegen ország a számomra. Nem ismerek itt senkit.

- Nem olasz látogatója van. Egy bizonyos Charles Xavier kívánja meglátogatni magát.

- Rendben - mondtam némi habozás után.

Az orvos kiment, pár perc múlva egy idős, kerekesszékbe kényszerült férfi gurult be a szobába. Meglepett, hogy a kerekesszék magától gurult, arra számítottam, ha kerekesszék, akkor tolni fogja valaki.

- Ön lenne az a bizonyos Charles Xavier, aki meg akar látogatni? - kérdeztem.

- Igen, én volnék - felelte. - Ha jól tudom, téged találtak ájultan a tengerparton, igaz ez?

- Igaz.

- Az is igaz, hogy a csodával határos módon élted túl?

- Igen.

- Végül pedig nem is olyan rég szörnyű álmokat láttál.

Erre már megdöbbentem.

- Ezt honnan tudja?

- Mutáns vagyok. Emberfeletti képességekkel rendelkezem, mint minden más mutáns. Nálam ez a gondolatolvasásban és a gondolatátvitelben nyilvánul meg.

- Szóval kutakodik az agyamban? - egyáltalán nem voltam ideges. Egyébként sem származott volna semmi hasznom belőle, hogy idegeskedjek. Sosem vagyok ideges nagyon jó ok nélkül.

- Én csak látok dolgokat. Például benned látok egy összezavarodott elmét, aki nem tudja felfogni azt a rengeteg új, ráadásul eddig hihetetlen dolgot, ami most hirtelen a nyakába szakadt. Nem tudod, mit jelent az álmod. Én viszont tudnék segíteni, ha te is úgy akarod. Nincs semmilyen kényszer.

- Mégis mit tud tenni értem?

- Egy intézetet vezetek Bayville-ben, egy amerikai kisvárosban. Még nincs sok tanuló, akad számodra is hely. Szívesen befogadnánk magunk közé.

- Mutánsokkal lakjak együtt?

- A mutánsokat majdnem mindenki elítéli, pedig ők is emberek, csak éppen különleges erőkkel rendelkeznek. Tudomásomra jutott, hogy neked regeneráló és reinkarnáló erőd is van. Ez szerencsés fordulat, hiszen volt már dolgom olyan mutánssal, akinek regeneráló ereje van. Ő még most is él, csak nincs az intézetben. Jelenleg két diákom van, ha úgy gondolod, megéri ellátogatni hozzánk, megismerkedhetsz velük. Ráadásul segíthetek neked megfejteni az álmodat, sőt, talán még fel is tudnám frissíteni a memóriádat, így a múltadból is sokat megtudhatunk.

Egy perc sem kellett, hogy átgondoljam a helyzetet.

- Rendben - vágtam rá. - A családom nem él, más rokonomat nem tudom felhívni, nincs semmi, ami idekötne. Mikor indulhatunk?

- Amint az orvos azt mondja, hogy elhagyhatod a kórházat. Meg is kérdezem tőle, mikor fog ez bekövetkezni.

Kigurult a szobából, én pedig magamra maradtam a beszélgetés emlékeivel. Éreztem, jól döntöttem, amikor elfogadtam az ajánlatát, mégis feszengtem egy kicsit, vajon be fogok-e tudni illeszkedni a többi mutáns közé. Lelki szemeim előtt megjelent egy ember, akinek csak egy szeme volt, majd egy másik, aki mászik a falakon. Megborzongtam a gondolattól: lehet, hogy ilyenek közé kerülök.

Charles néhány perc múlva tért vissza.

- Az orvosok azt mondták, rendkívül gyorsan felépültél ahhoz, hogy elhagyd a kórházat. Bár még nem vagy teljesen egészséges, kész vagy rá, hogy velem gyere. Akár azonnal indulhatunk.

Az éppen rajtam lévő ruháimon kívül nem volt semmilyen holmim, mind megsemmisült a robbanásban, így nyomban elindulhattunk Charles sugárhajtású repülőgépe, a Blackbird felé. Ezzel a géppel alig pár óra alatt elértünk úti célunkhoz, a Xavier Intézetbe.

Az út rendkívül kifárasztott, ráadásul már sötétedett, így először is pihenni akartam. Charles viszont minél előbb be akart mutatni az intézetben tartózkodó két tanítványának, akik az előszobában vártak ránk. Újabb meglepetésként ért, hogy hétköznapi embereknek láttam őket. Mindketten idősebbek voltak nálam, legalábbis ha a legutóbbi megszületésemhez viszonyítva. Az egyikük, egy barnahajú, érdekes napszemüveget viselő fiú üdvözölt minket először.

- Látom, visszatért, professzor - mondta, majd felém fordult. - Ő lenne az intézet új tagja?

- Igen, Scott. Regeneráló és reinkarnáló erővel rendelkezik, és talán nagy múltja van, amiből esetleg tudok neki segíteni, hogy visszaemlékezzen néhány dologra - mondta a professzor, majd hozzám fordult. - Engedd meg, hogy bemutassam Scott Summerst, az ott pedig Jean Grey.

Scottal kezet ráztunk, Jeannek viszont csak biccentettem üdvözlés gyanánt. Majd összeestem a fáradtságtól, amikor a professzor végre megmutatta a szobámat. Egyszemélyes szobát kaptam, külön erkéllyel és aránylag nagy ággyal. Nyomban ledőltem és azonnal elnyomott az álom.