2. rész - Kísért a múlt

Másnap már reggel hatkor, mégis frissen és energiával telve ébredtem. Mivel a többiek még valószínűleg aludtak, egymagam indultam felfedezőútra az intézetben. Végigjártam az egész épületet, és nagyon megtetszett. Biztos voltam benne, hogy kellemesen fogom eltölteni az intézetben töltött időt, akár rövid napokig, akár hosszú évekig maradok.

Reggelinél a professzor témaként felhozta az álmaimat is.

- Ezután hozzáláthatunk az álmaid megfejtéséhez - mondta. - Persze, csak ha szeretnéd.

- Szeretném - vágtam rá habozás nélkül. Én legalább annyira meg akartam tudni, honnan ismerősek az álmomban látott dolgok, mint ő. Bár volt egy sejtésem ezt illetően, magamban mégis reménykedtem, hogy ne legyen igazam.

Reggeli után a professzor nyomában elindultam a könyvtárba. Ott a professzor meghagyta Scottnak és Jeannek, hogy ne zavarjanak minket, majd becsukta az ajtót.

- Ülj le - mutatott egy kanapé felé.

Leültem a kanapéra, ő pedig elém gurult.

- Készen állsz? - kérdezte.

- Készen.

- Akkor kezdjük. Engedd el magad.

Engedelmeskedtem. Lehunytam a szemem, hamarosan pedig éreztem a professzor ujjait a halántékomon. Újra megjelentek az álmomban látott képek, a férfi, a fekete lény és a maszkos teremtmény. Végül a második képnél, amikor a fekete lény nyelve megint kicsapódott a szájából, a professzor ijedten elkapta az ujjait a fejemtől. Mikor felnéztem, láttam a rémületet az arcán.

- Úristen - nyögte. - Ez… ez mi volt?

- Nem tudom - mondtam. - Ezért jöttünk ide, hogy megfejtsük. Nem emlékszik?

- De, de, emlékszem, csak megrázóak voltak ezek a képek. Na, gyorsan összeszedem magam, és nekilátok kielemezni őket. Egy dolog viszont biztos: ez semmiképp sem lehet egyszerűen a képzelet szüleménye. Ez minden bizonnyal egy elfojtott, vagy ami még valószínűbb, hogy egy egyszerűen elfeledett emlék, ami most tör a felszínre.

Ez volt az, amitől végig tartottam. Nem mertem elhinni, hogy ilyesmi épp velem, vagy bárki mással megtörténhet. A professzor beszéde közben viszont feltört néhány újabb emlék, amelyek Charles szavait támasztották alá.

Tényleg találkoztam az álmaimban látott lényekkel, csak egy jóval korábbi életemben. Tűnődésem minden bizonnyal kiült az arcomra, mert a professzor újból megszólalt.

- Valami gond van?

- Nincs, csak elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg az én múltamból törtek fel ezek az emlékek, most pedig még néhány ugrott be.

- Tényleg? Ez érdekes lehet, folytasd!

- Nem emlékszem mindenre, csak ezeket a képeket sikerült valahogy összekötnöm.

- Nem baj, engem érdekel.

- Valamikor egy távoli bolygón születtem. Ott lehetett az a város, amit az álmomban láttam. Valamiért elhagytam a bolygót, valami fontos dolgom lehetett, amikor pedig visszatértem, a várost néptelenül találtam. Akkor találkoztam azzal a fekete lénnyel. A találkozás majdnem az életembe került. Egy gyors reflexszel magam elé kaptam a karomat, így a lény nyelve az alkaromba fúródott. Ez megmagyarázná ezt a heget - felé nyújtottam a jobb karomat, hogy megnézhesse a sebet. - Biztos vagyok benne, hogy az első adandó alkalommal újra elhagytam a bolygót, mindenképp ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak. Végül is valahogy elkeveredtem egy erdővel borított bolygóra, ott találkoztam a maszkos lénnyel. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mind a szülőbolygóm, mind az erdős bolygó neve „a” betűvel kezdődik. Nem tudom, miért éppen ez maradt meg bennem, erre viszont tisztán emlékszem.

- Tényleg szokatlan, hogy ilyen elhanyagolható részletekre emlékszel - mondta. - Azért ez is több a semminél…

- Megvan - szólaltam meg. Hirtelen rengeteg emlékem jutott eszembe, ami minden bizonnyal a professzor telepátiája miatt történt. - A szülőbolygóm az Aurora nevet viseli… legalábbis akkor így hívták. Akkoriban sokkal több bolygó volt lakott. Hétéves koromban szüleim tanulni küldtek, az álmomban látott ember volt a tanárom. Az Aurorára két évvel később tértem vissza, de csak egy kihalt város várt rám. Az ezután következő eseményeket az előbb sikerült kibogozni, akkor történt a találkozásom a fekete lénnyel, akit később már csak bogárként emlegettem. A maszkos teremtménnyel pedig egy Andromeda nevű bolygón találkoztam. Ő viszont egy hatalmas vadász, akinek legnagyobb prédája a bogár. Egy egész falu volt ott a fatájából, és miután a szemük láttára megöltem egy bogarat, befogadtak maguk közé. Megtanították nekem a szabályaikat, hogy be tudjak közéjük illeszkedni, valamint készítettek nekem egy speciális maszkot, mellyel képes lettem felvenni az alakjukat. Amikor felvettem a maszkot, átalakultam vadásszá, a többiekhez hasonlóan félelmetes pengékből álló fegyverekkel rendelkeztem. De volt egy hátulütője. Amikor átalakultam, hatalmába kerített egy gyilkos vadászösztön, amivel nem mertem visszamenni az emberek közé. Közveszélyes lettem volna.

- Semmi sem tökéletes - mondta a professzor. - A legjobb dolgokért is fel kell áldozni valamit.

- Valamiért nem is bántam, hogy így történt - folytattam. Az emlékek megállíthatatlanul törtek a felszínre. - Ezzel kaptam egy esélyt, hogy bosszút álljak a bogarakon… de milyen áron? Azóta gyűlöltem őket, amióta az Aurorán találkoztam velük és megtudtam, hogy ők a felelősek szülőbolygóm pusztulásáért. Ebből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a szüleimet is megölték. De a sors most sem volt kegyes hozzám. Minden tökéletesen indult, több bolygót átfogó vadásztúrára indultunk, amit én a saját bosszúhadjáratomként könyveltem el. Csakhogy a túra közben volt egy kis nézeteltérés köztem és a törzs vezetője között, és egyszerűen leraktak egy teljesen ismeretlen bolygón. A bolygó viszont egyáltalán nem volt lakatlan, rengeteg bogár élt ott, akikkel már nem tudtam egyedül felvenni a harcot, még a regeneráló erőm sem segített rajtam.

- Dicsőségteljes halál.

- A vadászok között ez az egyik legfontosabb. Még akkor is részt vesznek a vadászatban, ha már öregek, hogy dicsőségesen, csatában vesszenek oda. Én viszont ekkorra már nem akartam közéjük tartozni.

- Miért?

- Bárkit képesek lettek volna megtámadni. Embereket, más lényeket, bárkit. Ebből a szempontból nem voltak jobbak a bogaraknál. Ha pedig az ellenfelük egyszer leteríti őket, feladják a harcot. A világért sem rúgnák le magukról, hiába rendkívül erősek. Inkább mozdulatlanul várják a kegyelemdöfést.

- Szóval a vadászélet számodra véget ért.

- Majdnem. A vadászok közt eltöltött idő alatt történt valami… valami szokatlan.

- Mire gondolsz.

- Egy idő után már nem volt szükségem a maszkra, hogy átalakuljak. Talán… valahogy a vérembe került?

- Lehetséges. Ha befejeztük, készíthetek egy vérvizsgálatot, ha akarod.

- Rendben.

- Mi történt utána?

- Innentől egy kicsit homályos… Itt, a Földön születtem meg újra, valahol a mai Olaszország területén. Akkor lehetett még a világhódító Római Birodalom. Gyakran jártam a határokon kívül, egyszer erre fáztam rá. Tisztában voltam képességeim határaival, de inkább elkerültem a bajt. Egy kis faluban tartózkodtam, amikor római katonák szállták meg az egész területet. Engem, sok mindenkivel együtt elhurcoltak Rómába rabszolgának. Mivel gyengének tűntem, senki sem akart megvenni, így az uralkodó szórakoztatására gladiátor lettem, más választásom nem volt. „Ez a nyeszlett gyerek nem fog sokáig élni”, mondogatták. Annál inkább meglepődtek, amikor az arénában győzelmet győzelemre halmoztam. Gyűlöltem magam, amiért a saját fajtám sorait ritkítom, de tudtam, hogy az uralkodóval nem szállhattam szembe. Eltelt néhány év, amíg gladiátor voltam, de utána elnyertem a szabadságom és inkább zsoldosnak álltam.

- Miért? Az előbb mondtad, hogy nem akartál többet ölni.

- Igaz, de csak a harchoz értettem, semmi máshoz.

- De zsoldosként sem lehetett könnyű az életed.

- Nem volt az. Különösen akkor, amikor kifejlődött az a képességem, hogy a bogarak alakját is fel tudom venni.

- Tényleg?

- Így van. Először magam is megijedtem, hogy mi lesz ebből, hiszen akaratom ellenére két méter hosszú, csontosan szegmentált és fullánkban végződő farkam nőtt, pár napon belül a bogarak összes külső és belső jellegzetességét meg lehetett rajtam találni. Ez viszont fokozatosan ment végbe, szerencsém volt, hogy például előbb változott meg a bőröm felépítése, mint a vérem. A bogarak vére rendkívül maró, koncentrált sav, amihez az ember még hasonlót sem tud kikísérletezni. Ennek pedig velejárója az olyan bőr, ami ennek a savas hatásnak ellenáll. A bogarakhoz hasonlóan képes voltam mászni a falon, de volt idő, amikor beszélni sem tudtam, mert a számban kifejlődött a bogarak állkapocsban végződő nyelve. Rendkívül zavart a fény, a tűztől a lehető legtávolabb igyekeztem húzódni. Hirtelen a szaglásom is kifinomult, mások illatanyagaiból meg tudtam állapítani szinte mindent róluk. Csak a szaguk elárulta a fizikai erőnlétüket, vérük összetételét, sőt, az érzéseiket és érzelmeiket is. Ugyanakkor elkezdtem bujkálni, ugyanis a bogarakat csak saját, gyilkos fajfenntartó ösztönük vezérlik, ennek a legyőzéséhez is idő kellett.

- Azt akarod mondani, hogy képes vagy felvenni két olyan földönkívüli lény alakját, akiket tiszta szívedből gyűlölsz? - kérdezte a professzor.

- Ez az igazság - mondtam, és most az egyszer kicsit elbizonytalanodtam. Erre mit fog válaszolni a professzor? Lehet, hogy legyőztem gyilkos ösztöneimet, de attól még jogosan mondhatja azt, hogy veszélyes vagyok a többi tanulóra nézve. Mindent összevetve reménykedtem a jóságában.

- Azt ugye tudod, hogy ez teljesen más megvilágításba helyezi esetleges itt maradásod ügyét?

- Teljesen tisztában vagyok vele.

- Ezekkel a képességekkel és harci tapasztalatokkal nem jelentene neked problémát, hogy bármelyik szimulációs gyakorlatot látványosan teljesítsd. Taníthatnád a többieket is.

Nem akartam hinni a fülemnek. Felpillantottam, és láttam, hogy a professzor mosolyog.

- Úgy érti, maradhatok? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Természetesen. Mindig szívesen látunk hozzád hasonló tehetségeket. Most menjünk le az orvosi szobába, megcsináljuk azt a vérvizsgálatot.

- Orvosi szoba? Én ilyet nem láttam reggel.

- Az orvosi szoba a többi érdekességgel együtt az alagsorban van. Oda viszont csak az X-Menek mehetnek be.

- Valami még érdekelne.

- Éspedig?

- Mit fogok én itt csinálni?

- Nem is mondtam? De feledékeny vagyok! Pedig már tegnap megbeszéltem az igazgatóval…

- Mit?

- Holnaptól a helyi középiskola diákja leszel. Már tegnap beszéltem az iskola igazgatójával, de te addigra már elaludtál, így nem tudtam elmondani.

Lementünk az orvosi szobában a professzor elvégezte a vérvizsgálatot, majd kijelentette, szomorú híre van számomra.

- Ezeknek a vadászoknak rengeteg alkalommal használtad a jellegzetességeit. Annyiszor, hogy ezek a jellegzetességek beivódtak a génjeidbe. Nincs ez másképp a bogarak jellegzetességeivel és az ösztöneikkel sem. Lehet, hogy te képes vagy uralkodni az ösztönök felett, de egy gyerek egész biztos nem tudná. Érted, miről beszélek?

- Értem. Ne alapítsak családot, mert az utódaim örökölnék a képességeimet, és teljesen a gyilkos ösztönök hatalmába kerülnének.

- Igen, nagyjából erről lenne szó.

- Ilyenkor jönne jól a fejlett génsebészet - mondtam meglepő nyugalommal.

- Nem is bánt?

- Miért bántana?

- Semmi… Csak úgy megkérdeztem.

A nap hátralévő része is tartogatott még meglepetéseket. Kezdett „felébredni” bennem a bogár. Újra képes voltam mászni a falakon, újra kifinomult a szaglásom, gyorsabb és erősebb lettem, ráadásul sokkal kevesebbet kellett ennem. Egy átlagos étkezéssel szinte egy hétre jóllaktam, bár az sem ártott meg, ha ugyanúgy naponta háromszor étkeztem.

Miután szinte egész délután a képességeimet próbálgattam, este kimerülten feküdtem le, de így is csak sokára tudtam elaludni. Az izgalom és a tudat, hogy másnap újra iskolába járok nem hagyott nyugtot nekem.