A harmadik nap szintén frissen ébredtem. Gyönyörű hétfő reggel volt, a nap csodásan sütött. Reggelinél a professzor így szólt hozzám:

- Majd Scott elvisz téged az iskolába autóval. Neki van jogosítványa, ráadásul ez nagyon jó alkalom számodra, hogy valamennyire megjegyezd az utat.

- Rendben - feleltem. - És Jean?

- Ő mindig Scottal megy - mondta a professzor, és nem tudta megállni, hogy elmosolyodjon a kérdés hallatán.

Hét órakor izgalommal telve ültem be Scott kocsijának hátsó ülésére. Sejtettem, hogy ez a nap is tartogat néhány meglepetést a múltamból, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar betekintést enged a kártyáiba. Régebbi énemből is „feltámadt” valamennyi, már most, az első utunkon sikerült megjegyeznem az útvonalat. Agyam leginkább egy magnóhoz volt hasonlítható, amelyiken megnyomták a felvétel gombot, minden megragadt az emlékezetemben, amit láttam vagy hallottam.

Az iskola első ránézésre érdekes helynek ígérkezett. Első utamra, ami az igazgatónő irodájához vezetett, Jean kísért el. Scott is szívesen jött volna, de miután találkoztunk egy Taryn nevű lánnyal, inkább vele ment tovább. Én nem bántam, kedves lány volt. Míg az igazgatónőtől megkaptam az órarendemet, addig Jean az iroda előtt várt, utána pedig elindultunk, hogy megmutathassa, hol lesz az első órám.

Miközben a folyosókon sétáltunk, egy szőke fiú állt elénk néhány haverjával együtt. Kimondottan az a típusú srác volt, akire az ember csak annyit mond: kétajtós szekrény.

- Lám, lám - mondta vigyorogva. Érződött az általa kibocsátott illatanyagokon, hogy rettentően elbízta magát. Minden bizonnyal fogalma sem volt róla, kihez beszél. Bár erőm még messze volt valódi mivoltától, a bogár ereje is elég lett volna ahhoz, hogy megvédjem magam abban az esetben, ha rám támadna. - Mit látnak szemeim? Egy kis elsős érkezett az iskolánkba?

- Miért kell minden új tanulóval így viselkedned, Duncan? - szólt közbe Jean. - Ennek semmi értelme.

- De van - mondta Duncan. - Így mindenkiben tudatosul, hogy én vagyok a legerősebb az iskolában, és nem fognak velem ujjat húzni, mindent megtesznek, amit mondok.

Nem bírtam tovább, elmosolyodtam. Aki ilyesmi miatt képes laposra verni valakit, az nem normális.

- Látod, erről beszéltem - szólt ismét Duncan. Egyre idegesebb volt. - Nem fogom hagyni, hogy egy új gyerek kinevessen. Te meg most azonnal hagyd abba, ha nem akarod, hogy már az első napon a mentők vigyenek el! - utolsó mondatát hozzám címezte.

- Jaj, bocsánatodért esedezem! - mondtam tettetett félelemmel. - Nem akartalak megbántani, főleg nem kinevetni. Bocsáss meg nekem!

- Rendben, - szólt Duncan, és most ő mosolyodott el. - de csak akkor, ha térdre borulsz előttem.

Éreztem, hogy Jean mellettem szörnyen dühös lett, majd lenéztem magam elé a padlóra. A padlót borító csempe egyáltalán nem volt tisztának nevezhető. Újra elkezdtem mosolyogni, ezzel együtt újra Duncan szemébe néztem.

- Annyira azért nem fontos megbocsátanod - mondtam neki, mire ő ismét dühbe gurult.

- Igen? Ennyire bátor lennél? Nem. Ez már nem bátorság, hanem ostobaság - préselte ki magából a szavakat.

- Duncan, ne csinálj semmi butaságot! - szólt közbe Jean, mint aki megérezte volna a fiú következő lépését.

- Nem butaságot csinálok, ezt már rég meg kellett volna tennem - szólt, és abban a pillanatban meglódult felém, jobb kezét visszahúzta a feje mellé.

Hiába készült fel az első jobb horogra, az a többi ütéssel együtt célt tévesztett. Nem törődött az ütések gyorsaságával, inkább arra törekedett, hogy minél erősebbet tudjon ütni, ha esetleg eltalál. Én viszont nem akartam még nagyobb bajba kerülni már az első napon, így csak védekeztem, pedig már számolni sem tudtam, hányszor tudtam volna sikeresen visszatámadni. Villámgyors reflexeimnek köszönhetően minden támadása elől sikerült elhajolnom, bár nagyban megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy nem volt túl gyors. Időközben néhány diák összegyűlt körülöttünk, és meglepetten néztek minket, különösen engem, akinek volt elég bátorsága, hogy feldühítse Duncant és elég gyors ahhoz, hogy kitérjen az ütései elől.

Nem tartott túl sokáig a „párharcunk” Duncannel, pár perc alatt kifáradt.

- Legközelebb több szerencséd lesz - súgtam neki, megveregettem a vállát, majd tovább indultam a folyosón.

* * *

- Ezt nem mondod komolyan.

- De, komolyan mondom, látnod kellett volna.

- Tényleg kár, hogy nem láttam.

- Mit nem láttál?

Ebédszünetben egy kicsit nehezebben találtam meg Jeant és Scottot, mivel még nem tudtam rendesen megjegyezni a szagukat. Amikor végre megtaláltam őket, épp beszélgettek. Leültem melléjük, és én is csatlakoztam a beszélgetéshez.

- Jean azt mondja, Duncan nem tudott megütni. Igaz ez? - kérdezte Scott. Most, hogy ott voltam, minél előbb meg akart bizonyosodni Jean állításának igazságtartalmáról.

- Igaz, de szerintem nem volt formában - mondtam. - Túl könnyű volt kitérni az ütései elől.

- Duncant sosem láttam ennél gyorsabban mozogni - mondta Jean. - Most nem tudott megütni, és hidd el nekem, ezután se fog. Azt viszont csodálom, hogy nem támadtál vissza.

- Már elegem van az örökös harcokból, már csak akkor küzdök, ha nagyon jó okot adnak rá. Egyébként a vége felé már én sem számoltam, hányszor támadhattam volna vissza sikeresen.

- Meglep az önuralmad - mondta Scott. - Ha nekem lenne esélyem ennyiszer megütni Duncant, biztos megtenném. Mégis mi lenne az a nagyon jó ok, ami miatt harcolnál?

Elkomorodva néztem magam elé. Átfutott az agyamon egész addigi életem, bár azonnal tudtam a választ Scott kérdésére.

- Erre inkább nem válaszolnék - feleltem végül.

- Rendben, megértjük - mondta gyorsan Scott, mintegy bocsánatkérően.

* * *

Iskola után gyalog mentem vissza az intézetbe. Aznap egyáltalán nem adtak sok leckét, ráadásul a séta közben ki is tudtam kapcsolódni. Ilyenkor egyszerűen nézelődöm mindenfelé, közben pedig gondolataim teljesen máshol, gyakran a múltban járnak.

Azon az úton mentem vissza, amelyen reggel jöttünk, ez volt a legrövidebb, szinte semmi látnivaló, csak a házak. Reggel az út nem tartott tíz percig, de mivel most nem siettem, háromnegyed órát vett igénybe. Szerencsére ez a professzort nem izgatta, sőt, örült neki, hogy máris elkezdtem ismerkedni új otthonommal.

- Jean mondta, hogy volt egy kis összetűzésed Duncannel - mondta, miután megérkeztem.

- Nem volt nagy ügy - mondtam. - Az a fiú olyan lassú, hogy a tej is megalszik a szájában. Nagyon könnyű volt kitérni az ütései elől.

- Az ilyenekkel azonban vigyázz! Akiről még csak sejtik is, hogy mutáns, megpróbálják kiprovokálni, hogy használja az erejét, onnantól pedig rettentő nehéz az illető élete.

- Féken tudom tartani magamat - nyugtattam meg. - Hacsak nem ad nagyon jó okot arra, hogy megtámadjam, nincs baj.

- Te tudod. Majd rendszeresen lesznek edzések itt az intézetben, de egyelőre én vagyok itt az egyetlen felnőtt. Régebben voltak még ketten, Farkas és Ciklon, kérésemre már útban vannak visszafelé. Napokon belül ideérnek, akkor tudnak edzéseket tartani.

- Rendben.

Felmentem a szobámba, és nekiláttam a leckéknek. Elég gyorsan haladtam, már majdnem kész voltam, amikor hirtelen kínzó fájdalom hasított a testembe. Leejtettem a tollat, és magam is összegörnyedtem a fájdalomtól. A karjaimat bámultam, amelyeken megjelent egy fekete bőrréteg, majd néhány másodperc múlva mintha beivódott volna a rendes bőrömbe. A fájdalom viszont csak percek után maradt abba. Feltápászkodtam a padlóról, majd végignéztem magamon. Semmi különbséget nem láttam, de volt egy sejtésem, mi történt, ezzel együtt viszont meg is ijedtem.

Tudtam, hogy az előbb változott meg a vérem, ami ekkor már a bogarakéhoz hasonlóan rendkívül maró, koncentrált sav volt. Ehhez nőtt a rendes bőröm alá egy másik réteg bogárbőr, ami megakadályozza, hogy a sav kárt tegyen bennem. Ez viszont azt jelentette, hogy már csak egy apró részlet hiányzott ahhoz, hogy teljesen felébredjen bennem a bogár: a két méter hosszú, fekete, ruganyos, csontosan szegmentált és fullánkban végződő farok, amit sosem tudtam azonnal elrejteni.