Szerda reggel tájékoztattam tervemről a professzort. Nem volt kifejezetten boldog, iskolaidőben nem akart elengedni, de megígérte, hogy hétvégén megengedi.

Bár egész nap a hétvégéről ábrándoztam, hamar rá kellett jönnöm, előbb még meg kell érnem azt. Hazafelé tartva folytattam a környék felfedezését, egy nagyobb kerülőt tettem, amikor egy parkot találtam. Aznap sokkal korábban elengedtek minket az iskolából, ekkor még egy teremtett lélek sem volt még a park közelében sem. Középen egy, a többinél jóval magasabb fa állt, nem tudtam megállni, felmásztam rá, táskámat a fa tövében hagytam. Nem messze a csúcstól viszont olyan szag csapta meg az orromat, amilyet emberek között sohasem éreztem. Amíg tekintetemmel a környéket pásztáztam a szag forrása után kutatva, valahonnan a semmiből egy hatalmas ütést kaptam a fejemre. Az ütéstől elvesztettem az egyensúlyomat, lezuhantam a fáról. Nem ütöttem meg magam túlságosan, pár másodperc alatt összeszedtem magam, és felnéztem a fára. Majdnem elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy egy átlátszó alak ereszkedik le az ágak között. Hirtelen eszembe jutottak a maszkos vadászok, akik képesek ilyesmire. Rendkívül fejlett technológiával rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy bal csuklójukon lévő karperecre csatlakoztatott panelen néhány gomb megnyomása után megtörjék a fényt, így átlátszóak legyenek. Igyekeztem nem szem elől veszíteni, miközben kezeimmel a földön kavicsok után kutattam. Földet érése pillanatában találtam egy aránylag nagyobb kavicsot, amit azonnal az alak felé hajítottam, nagyjából oda, ahol a vállát sejtettem. Hatalmas szerencsém volt, eltaláltam ellenfelem bal vállát, bár egy külső szemlélő csak annyit látott volna, hogy repül a kavics, majd megpattan a levegőben. A következő pillanatban viszont elektromos szikrák kezdtek el futkározni ellenfelem testén míg végül teljesen láthatóvá vált.

Balsejtelmem beigazolódott, egy vadász állt velem szemben. Jobb kezét bal vállához szorította, nyilván akkor kapta oda, amikor eltaláltam a kaviccsal. Lassan elemelte a kezét a vállától, ekkor láttam, hogy olyan nagy erővel hajítottam el a kavicsot, hogy az felsértette a vállán a bőrét. Megszemlélte zöld vérétől a nap fényében csillogó kezét, majd tekintetét ismét rám szegezte maszkja mögül, és egy hatalmas csataüvöltést hallatott.

Gyorsan körülnéztem. Csak most jöttem rá, hol is vagyunk valójában. Átfutott az agyamon, ha a vadász rám támad, az erőm nélkül semmi esélyem. De ha használnám az erőmet, azt semmiképp sem akarom emberek közt megtenni. Szerencsére a környék teljesen kihalt volt, még a környező épületek ablakaimban sem láttam senkit. Hirtelen olyan hangot hallottam, mit amikor két fém súrlódik egymáson. Mire visszafordítottam a fejemet, a vadász már megindult felém. Magasba lendítette jobb karját. Jobb csuklóján szintén egy karperecet láttam, amiből viszont két görbített csuklópenge meredt elő.

Megpróbáltam elhajolni a vadász első támadása elől - sikertelenül. Csuklópengéi felhasították az arcom bal oldalát, bár nem olyan mélyen, mint szerette volna. Ezután szinte azonnal megtaláltam a ritmust, majdnem ugyanolyan könnyedén tértem ki támadásai elől, mint azelőtt Duncan ütései elől. Csakhogy volt egy hatalmas különbség a két eset között: Duncan nem pengékkel akart eltenni láb alól! A vadászok híresek lennének hatalmas ütéseikről, de nem túl gyorsak. Ezt kihasználva megpróbáltam koncentrálni, hogy erőmet használhassam, ez egy-két perc védekezés után sikerült is.

Kinőtt a farkam, amivel azonnal elkezdtem ellenfelem támadásaira válaszolni: farkam hegyével gyakran felé böktem két támadása között, de hirtelen taktikát váltott. Véremtől vörös pengéit készenlétben tartotta, de nem támadott. Tudta, hogy ha elvéti a célt, én egy gyors visszatámadással bárhol megsebesíthetem. Inkább elkezdett oldalra lépegetni, amit ahogy észrevettem elkezdtem utánozni. Elkezdtük ugyanazt a kört átlója két végétől kezdve leírni mozgásunkkal, közben azon töprengtem, ha megtámad, hova lenne a legérdemesebb visszatámadni. Akárcsak ő, én sem mertem megtámadni, akkor nem tudtam volna jól védeni magam. Mindenki akkor a legsebezhetőbb, ha támad. Még mindig töprengtem, amikor ellenfelem sokkal gyorsabb döntéshozásra kényszerített - megtámadott.

Kitértem a vadász csuklópengéinek útjából, bár hallottam, hogy a pengék csak centiméterekkel suhantak el a fejem mellett. Még nem tudtam eldönteni, hova támadjak, de a helyzetet nem hagyhattam ki. Farkam előrevágódott - és talált.

Ellenfelem nem húzta vissza elég gyorsan a karját, így farkammal mély sebet ejtettem rajta. Eszébe sem jutott felüvölteni. A vadászok jól tűrik a fájdalmat. A vadász szemügyre vette a karján ejtett sebet, de pár pillanat múlva már újra engem figyelt, megtámadom-e. Mivel nem tettem, bal kezével az övéhez nyúlt, és levett róla egy kis korongot. Megijedtem. Tisztán látszott, hogy a csuklópengéket - a jobb karjával együtt - már képtelen használni, ahhoz túl mély sebet ejtettem rajta. Hogy folytatni tudja a harcot, más eszközökhöz kellett folyamodnia, ezekhez tartozott a korong is, amit most vett elő. A vadászok ismerték a megadás fogalmát, de ezt a legnagyobb mértékben elítélték.

A vadász ujjait a korongon lévő lyukakba helyezte, ami ettől csaknem a kétszeresére nőtt. Reménykedtem benne, hogy bal kézzel ne tudjon olyan jól célozni, de erre nem sok esély volt. A vadászok mindkét kezüket edzették, kifejezetten az ilyen esetekre. Tovább nem töprenghettem ezen, mert ellenfelem egyenesen felém hajította korongját. A földre vetettem magam, így a korong a fejem felett repült el. Amint elsuhant felettem, talpra ugrottam, és elkezdtem futni a vadász felé, neki viszont esze ágában sem volt, hogy megvárja, amíg támadóközelségbe érjek. Egy, a bal vállához erősített ágyú most felbukkant a válla fölött, miközben ellenfelem maszkjának bal oldalából egy háromszög alakú célzósugár vetült rám. Tulajdonképpen három pontból állt, amik egy háromszöget formáltak, ezzel célzott az ágyúhoz. Először engem célzott meg, aztán valamiért a földre lőtt - közvetlenül mellém.

Későn akartam elugrani a vadász lövése okozta kisebb robbanás elől - túl későn. A vadász ágyúja egy erőteljes sugárnyalábot lőtt ki, ami mellém a földbe csapódva jókora robbanást okozott, amely oldalra lökött. Elterültem a földön, de amikor felpillantottam, ellenfelem éppen két kést szerelt fel egy nagyjából két méter hosszú, vékony fémrúdra. Még nem igazán tértem magamhoz a robbanást követően, megterhelőnek éreztem volna felállni.

A vadászt viszont egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lenne megterhelő és mi nem. Amint elkészült a kések felszerelésével, a botot is felém hajította, akár egy gerelyt. Az utolsó pillanatban gurultam oldalra, így a bot csak a földbe állt bele ott, ahol azelőtt a fejem volt.

Megmaradt erőmet összeszedve felálltam, majd kihúztam a botot a földből. Pehelykönnyű volt. A fegyverrel a kezemben újra megindultam ellenfelem felé, aki most már nem tett semmit annak érdekében, hogy megállítson - feladta a küzdelmet. Arra számítottam, hogy legalább megpróbál elugrani a fegyver elől, de nem így történt. A kés utat talált a hasába, ő pedig erőtlenül összeesett. Vége volt.

Megrökönyödve néztem rá. Megöltem. Nem emlékeztem, hogy valaha is vadászt öltem, ráadásul a gladiátorként és zsoldosként eltöltött évek is már nagyon rég elmúltak, elszoktam attól, hogy ölnöm kelljen a fennmaradásért.

Körülnéztem a harctéren. Még mindig nem láttam egy embert sem. Egyetlen változás a tér talajában egy kisebb kráter, amit a vadász ágyúja okozott. Ezután sebeimet vizsgáltam meg. Az egyetlen figyelemre méltó seb a vadász csuklópengéi által felhasított arcom volt. Ezenkívül már csak izzadt és piszkos voltam.

Visszahúztam a farkamat, és elindultam a tér közepén álló fa felé, ahol az egész csata kezdődött, hogy fölvegyem a táskámat, és elinduljak vissza az intézetbe. Ennyi felfedezőút elég volt aznapra.